www.azx.hu

Novella

Rebecca

Mi

Beléptem az ajtón. Teljes sötétség fogadott. Mintha ez a ház tényleg ő lenne. Körülnéztem, semmit sem láttam. Végigtapogattam a falat, a lámpát keresve. Sehol sem találtam, így elővettem az öngyújtómat.

Tényleg! De jó is lenne most rágyújtani... Talán oldaná a bennem lévő feszültséget. Ezt az ötletet azonban azonnal elvetettem. Még észrevennék, hogy itt jártam. A kis fénynél megpillantottam a ház egy részét. Komor volt és barátságtalan. Nem is képzeltem másképp.        Egyszer csak éles koppanás hallatszott. Azon nyomban a hang irányába fordultam. Egy kis szobor esett le a földre. Jézus a kereszten. Halkan a levegőbe súgtam:

- Viktória..! Viktória, te vagy az?

És csak vártam. Nem kaptam választ. Éreztem, ahogy az első könnycsepp végiggördül az arcomon.

Továbbmentem. Ha már idáig eljutottam, nem fordulok vissza.

Egy hete láttam őt utoljára. Megbeszéltük, hogy itt hagyunk mindent, a várost, az ittenieket, a családot.. és ő a vőlegényét. Vártam rá, mint ahogy azóta minden nap várom. Elérkeztem a szobájához. Itt végre ráakadtam a villanykapcsolóra, így beláttam az egész szobát. Elképedtem, amikor megláttam. Sosem hittem volna el senkinek, ami ott fogadott!

Teljes erőmből hazafelé vettem az irányt. Szaladtam, ahogy a lábam bírta. Egész nap csak gondolkodtam. A következő, amire emlékszem, hogy ott állok a közös fánk előtt. Végigsimítottam rajta a kezem s behunyt szemem előtt újra láttam őt.

Öleltem és csókoltam volna, mint régen. Elindultam át a kukoricamezőn. Szerettünk itt szaladgálni és elbújni egymás elől a nagy kukoricanövendékek között, majd ha egyikünk ráakadt a másikra hátulról megijesztette azt. Fogalmam sincs miért, de élvezetünket leltük ebben a tevékenységben. Kiértem a kukoricásból és a másik titkos találkahelyünkön, a hinták előtt láttam, hogy fekszik valaki, arccal a föld felé. Ő volt az. Viktória. Zsebkendőért nyúltam, hogy letöröljem a homlokára ragadt földet. Látni akartam még egyszer utoljára, úgy, ahogy beleszerettem. A zsebemben az ő kendőjét találtam. Véres volt, ahogy a hófehér ruhája. Kiástam egy gödröt, hogy eltemethessem. A holtteste mellé tettem a közös fényképünket, a kedvenc fánk előtt, melyet a szobájából hoztam el. Közös képnek már nem igazán volt mondható. Az arcom átfirkálva, az egész kép gyűrött.

Eltemettem, és akkor, abban a percben döbbentem rá igazán, hogy nem álom volt…

www.azx.hu

Novella