www.azx.hu

Novella

Rebecca

Famulus

   "Mindjárt elvérzek.. vége". Ez, és még sok egyéb pesszimista gondolat futott át a vég órájában az agyamon. Miért is ne futott volna, hiszen így volt. Tudtam ezt, igen, ÉN tudtam. De tudta vajon akárki más is? Sőt, egyáltalán tudja? A világon senki nem veszi észre, hogy nem vagyok többé. Megszülettem, vagyok, de nem leszek… Lenéztem a sebemre. Ömlött belőle a tűzpiros vér. Kedvem támadt sikítani. Addig sikítani, amíg el nem múlok. Egy hang se jött ki a torkomon.

 Hogy félek-e? Nem. Akkor már semmi nem számított. Persze nem mindig volt ez így. Volt, hogy örökké akartam élni. Igen… amíg Ő élt. De ennek lassan 15 éve. Sőt, azt kell mondjam, eddig is elég jól megvoltam. Nem hiányzott az emberek közelsége. Remeteként élni számtalan előnnyel jár: nem kell az emberek álszent megjegyzéseivel foglalkozni, nem kell azon gondolkodni, ki őszinte és ki ver át, nem kell átélni az üres fecsegéseket a semmiről. Talán ez hiányzik legkevésbé. A kis műhelyemben eldolgozgattam, postán küldtem a kész termékeket, esetleg futárral a nagyobbakat, ennyi kommunikáció a külvilággal éppen elég volt.

Milyen érdekes, ennyire közel a véghez az ember tényleg átgondolja az eddigi életét. Azt, hogy vajon tényleg mindent helyesen tett-e, teljes volt-e az élete, és ha csak egyszer is elölről kezdhetné, akkor is úgy  élné-e le, mint ahogy eddig? Én is ezekre gondolok most és őszintén kijelentve, fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy volt, amit elrontottam. Egy hónapja még jóvá is tehettem volna a dolgot. Jóvátenni? Talán ez erős kifejezés a háttér információk tudatában.

 Egy hónapja… Akkor még minden rendben volt. Emlékszem, mennyit törtem a fejem: kell-e egy kis segéd, aki így öregkoromban megkönnyíti a munkám. Mégiscsak ebből élek. Nem lett volna sok dolga: szerszámokat hozni-vinni, előkészíteni az anyagot, egy kisgyermek is meg tudta volna tenni aprópénzért. Nagyon keresnem sem kellene, itt, ebben a koszos kis városkában mindenki szegény. A legalantasabb munkát is fillérekért elvégzik, hogy legyen kenyér az asztalukon. Én ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magam: remekül bánok a fával, mondhatni igazán mesterien. Állandó vevőkörrel büszkélkedhetem, ezért munka mindig akadt bőven. Mégsem volt merszem felvenni egy kisinast. Magam sem tudom mitől, de féltem. Az emberek közelségétől a hideg is kiráz, már messziről érzem a szagukat. Azt az undorító szagot, amitől felfordul a gyomrom. Mindenki tudja ezt rólam. A közelembe se merészkednek. Néha ugyan hallom, ahogy néhány suhanc kölyök megdobálja a kunyhóm, különféle megjegyzéseket ordibálva rám, de ezek már hozzátartoznak a mindennapjaimhoz. Egyszerűen már nem is érdekel.

Egy hónapja azonban, egy kicsi, olyan 4-5 éves forma kisgyerek látogatott meg. Csak állt előttem, átható tengerkék szemekkel, világosbarna fürtökkel. Gyönyörű gyerek - ez volt az első, ami akkor eszembe jutott. Állt, némám és csak bámult. Zavarba jöttem én is, hiszen régóta nem volt dolgom gyerekkel, azt sem tudtam már mi fán teremnek a kölykök. Aztán egyszer csak megszólalt: - Gesztenye -. Ennyit mondott, majd hozzátette: meleg, meleg gesztenye. Nem tudtam, mit is akar ezzel mondani. Talán éhes? Amikor ezen elmélkedtem újra megszólalt:

- Anyám üzeni. Azt mondta, mondjam, hogy meleg gesztenye és majd tudni fogja, hogy ki ő és fel fog engem venni kisegítőnek.

Ledermedtem. Szóhoz sem jutottam. Csak ez járt a fejemben: ez lehetetlen. Emlékeztem, pontosan tudtam ki a kisgyerek édesanyja.

 "Vezess hozzá", adtam ki az utasítást a kisfiúnak, aki szó nélkül engedelmeskedett. Még nagyon fiatal volt, látszott, hogy nem volt sok kedve a dologhoz, inkább játszana. De azért útnak indultunk. Ahogy végigmentem az utcán szerencsére nem futottam össze senkivel. Elmentünk egészen a parkig. Ott ült egy padon. Egyedül volt. Gyönyörű, tengerkék szeméről rögtön felismertem. A kisfiú mit sem törődve velünk, elmerült a játékban. Az volt a szórakozása, hogy egy padra ugrált, majd mindig, amikor a tetejére ért szétnézett, motyogott valamit, majd újra leugrott. Anyja aggódva figyelte, le ne essen. Közelebb léptem. Olyan volt, mint akkor: hideg tekintet, tekintélyes kisugárzás. Tele voltam kérdésekkel. Rengeteg kérdéssel. Megkérdezhetném, most végre választ kapnék arra a rengeteg dologra, amelyek egész életemben mardostak, a kérdéseket, amelyeket - ha tudtam volna, hogy újra találkozunk - gondolkodás nélkül, akármikor feltettem volna. De most lefagytam. Nem tudtam megszólalni. Rám nézett, ugyanúgy ahogy a kisfiú a műhelyben. Nem szólalt meg. Én se tudtam. Láttam rajta a megaláztatást. Sose volt az a fajta, aki szívességet kérne. Nagy bajban lehet. Utálnom kéne, de nem tudom. Ami azt illeti kölcsönösen utálnunk kellene egymást, ő is bántott, de bizony én is nagyon megbántottam.

 Féltem, hogy ez lesz, ha újra összehoz minket a sors. Oldalt zajt hallottam, odanéztem, és láttam egy fiatal párt enyelegni a parton. Rosszul lettem a látványtól. Egyszer csak észrevették, hogy nézem őket. Meglepődtek. Nem tudom, hogy kik lehettek ők, de úgy látszott, hogy ők viszont pontosan tudják, ki vagyok én. Láttam amint összesúgnak, ijedten néznek rám, és ismét mondanak egymásnak valamit. Nagyon utálom az embereket. Őket is utálom. Újra rápillantottam, tekintetünk találkozott. Felállt.  Most, vagy soha… Megszólaltam:

- Szervusz.

- Szia.

- Öhm…

- Igen...?

- Gesztenye…

- Az… meleg, meleg gesztenye.

Amint ezt kimondta könny szökött a szemébe. Láttam azt az elmerengő pillantást, láttam, hogy sírással küzd. Sohasem láttam még sírni. Ez sem vallott rá. Nem tudom, mi lehet vele. Talán jobb lenne lezárni, nem foglalkozni vele, nem kérdezni semmit, egyszerűen itt hagyni. Ezekre gondoltam. Gondolataimat tettek követték. Ránéztem, még egyszer utoljára. Istenem, de gyönyörű.. Hátat fordítottam, és elindultam vissza. A gyerek, mintha  megérezte volna, hogy valami történt, talán anyja szomorúságát, ezért azonnal odafutott hozzá és megállt mellette. Éreztem a tekintetüket a hátamon, égető volt. Már majdnem az utca végére értem, amikor meghallottam a kiáltást:

- Nos...?

Vissza se néztem rájuk.

- Nem.

Csak ennyit mondtam. Határozottan és keményen. Nem kellett volna. Ma már tudom. Az egész olyan zavaros. Rossz ember vagyok. Pont most jut ez eszembe, a halál előszobájában? Pedig valóban rossz vagyok, nem érdemlek mást, mint a poklot. A mennyországhoz esélyem sincs. Talán egy utolsó gyónás segítene. Áh... Nem érdekel. Ha a pokol vár rám, hát állok elébe. A fájdalom kizökkentett az emlékezésből. Sírni kezdtem. Soha életemben nem sírtam. Most sem a fizikai fájdalomtól. Az érzelmi fájdalom ezerszer jobban marta a lelkem, mint a mellkasomba hatolt kés. Megint eszembe jut. Még jobban fáj. Az elmúlt hónap gyötrelem volt. Pedig próbáltam jóvátenni, esküszöm! Nem is tudom miért, de ezt hangosan mondtam. Eluralkodott rajtam a szentimentális énem. Néha el is felejtem, hogy nekem ilyenem is van. Emlékszem még tisztán a napra, amikor visszamentem. Gyötört a bűntudat, hogy láttam rajta a magatehetetlenséget, segítségért fordult hozzám, én pedig otthagytam. Van egy kisfia, akit etetnie kell, elszegényedett és én meg otthagytam. A legfontosabb ember volt az életemben és mégis otthagytam. Még az is megfordult a fejemben, hogy csak álom volt ez az egész.

Visszamentem a parkba. A szerelmes pár, mintha el sem telt volna egy egész hét, ugyanúgy és ugyanott csókolózott a parton, mint múltkor. Fogalmam sincs, mi járt a fejemben, amikor elindultam. Hogy is találhattam volna meg őket? Semmit nem tudok már róla. Semmit... Odafordultam a gusztustalan pár felé.

- Emlékeztek a nőre és a kisfiára, akikkel múltkor itt voltam?

Annyira bambán néztek rám, hogy le se tudom írni.

- Kérdeztem valamit! - kiáltottam rájuk ingerülten.

Végre megszólalt a lány:

- Elnézést uram. - mondta, félelemtől csillogó szemmel. Majd gyorsan hozzátette a fiú:

- Ööö... A múltkor.. Úgy egy hete lehetett, nem igaz? Öö... nem volt itt se nő, se kisfiú. Csak maga és mi ketten.

- Az lehetetlen - üvöltöttem, magamból teljesen kikelve. Megtettem ezt az óriási lépést az életemben, erre ez a két szerencsétlen bolondnak néz.

- Sajnálom - mondta a lány.

Nagyon feldühödtem. Annyira mérges lettem, hogy félkegyelműnek néznek, hogy gondolkodás nélkül, az állati ösztöntől vezérelve belehajítottam őket a vízbe. Körül se néztem. Életveszély volt a vízben lenni. Főleg miután beléjük szúrtam a bicskám. Láttam, ahogy feljönnek a víz felszínére, csak lebegnek és lebegnek a vízen. Iszonyúan dühös voltam. Elképesztően. Ekkor valami hirtelen az eszembe jutott. Elrohantam az egyetlen emberhez, akiről tudtam, hogy még segíthet. Hogy miért tenné fogalmam sem volt, de nagyon reménykedtem benne, hogy valóban megteszi. Egy  nő volt. Ő valóban bolond. Legalábbis én mindig annak tartottam, amíg még kapcsolatban voltam a kisváros lakóival. Talán már 100 évnél is öregebb volt. Ismert mindenkit, aki valaha megfordult itt, akár csak egy hétvégére is. Csodálkozom éles memóriáján, a korához képest igen figyelemreméltó. Elmondtam neki, hogy is kit keresek. Gondolkodott rajta, talán két percig és azután zúdította rám az információkat. Soha sem tudtam meg, hogy honnan szerzi be a pletykákat, de rendkívül tájékozott asszony volt, ezt meg kell hagyni. Elmondta nekem, hol is lakott az általam keresett személy, de már jó pár éve eltűnt és senki sem tud róla semmit. Azonban mielőtt befejezte volna a mondatot, hátat fordítottam neki és rohantam. Odaértem. A ház már omladozóban volt. Látszott rajta, hogy ezer éve nem lakja senki. Nem tudtam mire vélni a dolgot. A fiú és a lány azt mondták, senkivel nem beszélgettem a parton. Lehetetlen is lett volna. De a saját szememmel láttam, sőt, hallottam őket. Fogtam magam, hazajöttem és ittam. Ittam minden este. Ma is lecsúszott egy-két pohárkával. Józanul talán meg se mertem volna ezt tenni. De most már késő. Igen... Nagyon késő…

www.azx.hu

Novella