www.azx.hu

Novella

Rebecca

Keserű csönd

- Én voltam.

Senki nem mert megszólalni, viszont a döbbenet mindenkinek ott ült az arcán. Mindenki tudta, hogy nem ő tette.

- Miért csináltál ilyet Zoli? - kérdezte a nevelőnő, s miközben beszélt nagy nyállabdácskák hagyták el a száját.

De Zoli nem felelt. Ezután nem felelt többé már semmire. Rajta és Lilin kívül talán senki nem tudta ki tette, de ez Zolit hidegen hagyta. Mindenki titokban az iskola legrosszabb kölykét gyanúsította, de senki nem merte ezt kimondani. Persze Zoliról is evidens volt, hogy ártatlan. Eltanácsolták, intézetbe került, ahol még családja sem látogathatta. Talán nem is akarták.

- Üdvözlök minden nyavalyás undorító gyereket intézetünkben. Akárkinek akármi baja van, az itt nem érdekel senkit, oldja meg magának.

Olyan orgánummal beszélt a nő, hogy egy kislány sírásra fakadt. Ő is ártatlanul került ide, akárcsak Zoli. De őt a szülei záratták be, rossz anyagi és családi körülmények miatt. Róla legalább mindenki tudja, hogy csak ürüggyel fog itt élni. Tudni tudják, de nem veszik figyelembe. Itt van, alkalmazkodnia kell, különben vége.

- Sírsz, kislány? - kérdezte kedvesen az igazgató.

- Nem….nem sírok - felelt könnyek közt a kislány.

- Azonnal fejezd be, különben még a rossznál is rosszabb sorod lesz ezen a helyen!!!

Üvöltött a nő, de olyan hangon, hogy a leány még jobban rákezdett a zokogásra és még ha akarta se tudta volna befejezni. Nem figyelmeztették többet, jött két alak és elvitték. Azóta sem látta senki a kislányt.

  

Zolit ugyan nem lehetett meglátogatni, nem is biztos, hogy sokan tették volna, viszont levelet minden nap kapott. A szüleitől sosem, ők kitagadták, Lili azonban minden nap hosszú-hosszú levelekkel árasztotta el. Már csak ez tartotta fiúban a lelket. Minden nap kihívásokkal kellett szembenéznie, minden nap megverték és meg is fenyegette egy nála 5 évvel idősebb srác, hogy addig teszi is ezt, amíg Zoli végre meg nem szólal. Ő azonban csendben tűrt minden egyes pofont. Semmi szórakozása nem akadt már, mint saját gondolatai. Rengeteget gondolkodik. Az agya olyan, mint egy vödör, egy teli vödör. Épp most telt meg. Tudja, hogy egy dolgon kívül semmi örömet nem okoz már neki ez az élet, és ezért volt épp most itt elég. Elég a mindennapokból, elég az életből. De mégsem képes a döntő lépésre, mely véget vethetne az egésznek. Van rá lehetősége, nem is egy, de mégis mindig visszalép. Tudja jól miért. Nem fél, félni már nincs mitől. Csak ő. Perszem egy lány. Miatta érdemes élni. Minden nap várta a leveleket, csak, hogy tudja, hogy Lili nem felejtette még el a történteket, és hogy érezze, gyötri még a bűntudat. Boldogan tapasztalta, hogy nem felejtette el még őt, van még mire várnia, van még miért élnie. Nem szerelem volt ez. Egészen más. Lili juttatta ide, Lili miatt nem beszél, Lili miatt verik el minden nap, Lili miatt nem lenne miért élnie, és mégis, Lili az egyetlen éltető eszköze. Zolit bámulatba ejti nap, mint nap az élet undorító iróniája, és mindig, mikor erre gondol, hát elmosolyodik. Nevetni támadna kedve, nevetni, míg bele nem hal.

  Mindennapjait a nevelők ordítozásának és kioktatásának hallgatása, a nem megérdemelt verések eltűrése, a munka és a takarítás teszik ki. Eszik is valamennyit, de épp csak annyit, hogy nem hal éhen. Ennyi. Ennyi és ennyi lesz még 6 évig. De vajon mi lesz addig Lilivel? Nem fog eddig kitartani. Ugyan a lelkiismerete nem hagyja nyugton, de vajon meddig még? Állandóan ez járt a fejében. És igaza is lett. Lili 4 évig kitartott, azután nem jött több levél. Szép hosszú idő, talán nem most kéne feladnod, Zoli! De Zoli mégis feladta. Fogta borotváját és felvágta ereit. Utolsó gondolata az volt, hogy Lili úgyis meghalt, különben miért ne írna, és ha meghalt a terve összeomlik, nincs értelme az életének, mert már csak a vágy tartotta életben. A vágy, igen, egy nőre, aki tönkretette, a vágy, hogy kiegyensúlyozottá tegye a lelkét. De Zoli fogta a borotvapengét és felvágta ereit. Kórházba került, még épp időben ahhoz, hogy megússza. Ezután terápiára kellett járnia, de hamar belátta mindenki, hogy nincs értelme. Zoli még mindig nem beszélt.

 

  Eltelt a maradék két év. Szabad ember volt. Leépülten, lefogyva remények és álmok nélkül, de szabadon. Nem tudta, hová mehetne, persze csak egy név járt a fejében. Mi lenne, ha megtenné, amire olyan régóra készült, amit már ezerszer lejátszott a fejében, mint egy kisfilmet, mi lenne, ha Lili még élne és csak képzelgés lett volna az egész a haláláról? Mivel ez a gondolat nem hagyta nyugodni, és mivel máshova amúgy sem tudott volna menni, így elindult hozzá.

  Lili egyedül élt szülei házában. Zoli becsöngetett s amikor Lili ajtót nyitott, akkor sem bírt megszólalni, csak némán állt vele szemben. Lili sem szólt, látta Zoli arcán a meglepettséget.

Egy darabig némán nézték egymást, majd Lili a nappali felé vette az irányt. Zoli hangtalanul követte. Leültek egymás mellé. Lili sírva fakadt. Elkezdett beszélni. Csak beszélt és beszélt, és közben erősen zokogott. Kiderült, hogy két éve súlyos balestet szenvedett, ezért nem írt Zolinak több levelet, túl nagy megrázkódtatás érte. Kerekesszékbe került és szülei meghaltak. Zoli erre se szólt semmit. Széles mosolyra húzódott a szája. Felállt és elment. A kést, melyet háta mögött szorongatott messzire hajította, hogy teljesen eltűnt a naplementében. Csak nézte, követte a szemével, s mikor földet ért, oly sok idő után újra, Zoli hangosan felkiáltott, és boldogan tette meg útját, a semmibe.

www.azx.hu

Novella